Egy nap megállsz végre… Csendben körülnézel és kétségbeesetten szemléled, mi mindennel töltötted meg eddigi életedet… A bőséges teret telepakoltad kacatokkal, az idő végtelen szabadságát rabrácsokkal szabdaltad fel.

S miközben a körülötted lévő, nagyrészt lélektelen tárgyak, élettelen emberek, működésképtelen helyzetek mind rólad beszélnek, Te azt érzed elvesztél köztük…

Kiről szól ez az egész? – kérdezed tanácstalanul. Miért csinálom ezt, azt, miért élek vele, mi az amit folyton-folyvást keresek mindenben, de nem lelem semmiben…? Élményeket, újakat, dícséretet, elismerést, figyelmet… Bármi áron! Csak ne kelljen megállni, csak ne kelljen meglátni: vannak szeret-ŐK, nincs SZER-elem…

Ám egy napon elfáradnak és rád omlanak a sablonosan helyükre ragasztott mintáid, s összedől az illúzió, melyben minden a látszólagos helyén volt – férj/feleség, gyerek, állás, autó, kutya, magány – leporolva újra és újra.

Életmű múzeum…, benne állandó kiállítás… KIÁLTÁS!!! Kiáltani a mélybe a magasba, a szélbe… Már csak erre vágysz, ha maradt egyáltalán még erőd kiáltani a sok felesleges beszéd után…

Megannyi elfecsérelt szó között megbújó, elhallgatott és eltagadott érzéseid csendje sikolt némán egy nap. Egy nap, amikor megállsz végre.

S a férjet/feleséget társra váltod, a gyereket Isten ajándékaként tekinted, az állásodat haladásra cseréled, az autódat az út közepén hagyod és gyalogolni kezdesz… Megérzed az esőben a táncot,  belenézel végre a kutyád szemébe, és mersz egyedül lenni…

Ekkor megérzed, hogy eddig mindent, de mindent azért tettél, hogy elkerülj valami olyat, amitől félsz: magányt, szégyent, visszautasítást, elhagyást, igazságtalanságot, csalódást, árulást…

Ekkor már nem hazudsz többé magadnak…. Elkezdesz ÉLNI!

 

Szímea