Gyakran találkozhatunk mostanában az énidő kifejezéssel, elsősorban arra a minőségi időre vonatkozóan, amit magunkra szentelünk. Amit kiragadunk az életidőből többnyire azért, mert szükségét érezzük, jobb esetben azért, hogy megjutalmazzuk magunkat vele.

Megosztunk, szeletelünk, szabdalunk… Az Egyet részekké.

Rendben is lenne ez így, itt a TÉR-IDŐ keresztjén… Mégis, akkor miért érzi az ember vissza-visszatérően, hogy bizonyos dolgokra kevés az idő, valami másra meg túl sokat fordít? Ilyenkor újra szeleteli az idő tortáját, más elosztásban, talán úgy jobb lesz. De nem. Legfeljebb ideig, óráig.

Egészen addig tart ez az ismétlődő elégedetlenség, amíg rájövünk a lényegre!

A valódi énidő nem az egységből kiragadott pillanatok birtoklása. Az csapda, mely létével, vagy épp nem létével előbb-utóbb az idő illúziójának fogságába ejt.

A valódi énidő: jelenlét a most örökkévalóságában. Minden pillanat énidő, amiben magammá tudok valósulni. Egymagam, másodmagam, sokadmagam… Mindegy. Mind EGY!

Amikor ez a tapasztalás megvan, nincs többé rosszul szeletelt torta… Onnantól kezdve valahogy mindig sikerül azt a „szeletnyi időt” választani az adott tevékenység eltöltésére, ami pont elegendő…

 

ÉG-SZERetettel  🙂

Sziebig Tímea